Egy kis szösszenet a munkakeresésről/vállalásról Japánban
Hála annak, hogy nagyon szeretem bemutatni külföldieknek hazám kultúráját, sikerült egy nagyszerű munkalehetőséget találnom Tokióban. A "nincs mit veszítenem" elv alapján lelkesen jelentkeztem is rá. Vártam egy napot, két napot, hármat... az idő múlásával egyenes arányban növekedett a kétségem afelől, hogy szóba fognak velem állni. Míg végül egy szép napon behívtak interjúra. A beszélgetésen kiderült, hogy mindig is egy ilyen nagyszerű emberre vártak, mint én, aki majd minden bizonnyal fellendíti az üzletüket. Meg is egyeztünk, hogy majd igyekszem minél többet dolgozni náluk, ám említettem nekik, hogy sajnos, mivel még nincs meg a diákmunkához szükséges vízumom, ezért három hétig türelemmel kell lenniük. Persze nyugodtan elkezdhettem volna dolgozni, de az nem lett volna törvényes. Ha netán a hivatalos szervek tudomást szereztek volna róla, kitoloncoltak volna Japánból. Természetesen az égadta világon senki nem tudta volna meg, de mivel arról vagyunk híresek a japánok szemében, hogy szeretjük megszegni a szabályokat, ezért szerettem volna egy jó ellenpéldával szolgálni nekik.
Miután letelt a három hét, és végre megkaptam a szükséges engedélyeket, sebtiben felhívtam az üzletet, hogy tessék, itt vagyok, rendelkezzenek velem bátran, de sajnos úgy tünt, hogy már nem kellek nekik, legalábbis a kezdeti lelkesedésük alábbhagyott.
No, gondoltam magamban, ez csodás, ebből aztán nemhogy még repülőjegy haza a nyár végén, de megélhetés sem lesz. Gyorsan elkezdtem keresni egy másik munkát, valami hasonlót Asakusában. Nem volt nehéz diákmunka-lehetőségeket találnom, ám a legtöbb helyen kapásból elutasítottak azért, mert nem vagyok eléggé japán. Egy kifőzdébe végül csak behívtak interjúra (gondoltam magamban, az már fél siker), és szerencsére fel is vettek. Ez egy kagoshimai fekete disznólda, vagyis a kagoshimai disznó húsából készült ételekre specializálódott kis étterem. Már másnap elkezdtem dolgozni, persze épp ünnepnap volt Japánban, ezért rengeteg vendég volt. A 0%-os felszolgálói tudásommal igyekeztem a bedobott mély vízben kutyaúszásban evickélni, végül a mosogatásnál kötöttem ki (amit úgyis annyira szeretek...:)))
Most már talán helyükre fognak kerülni a dolgok, állapítottam meg némi megnyugvással, amikor pár nappal később felhívtak a másik helyről, hogy Bogi, hát hol bújkálsz, gyere gyorsan dolgozni...
Ajajajaj, most kezdődik csak a gubanc, egyszerre két helyen dolgozni... Hogy fogom én azt kivitelezni, melyiket válasszam, mert ugye mindkettőnek megvan a maga előnye/hátránya... stb szóval újabb egy hetes tépelődés, örlődés után egyszerre csak azon kaptam magam, hogy két különböző egyenruhám van. Igen ám, de amitől tartottam, hogy mindkét helyen rengeteget kell majd dolgoznom, és az egyiket fel kell adnom a másik miatt, az sajnos elmaradt. Diákként legálisan egy héten maximum 28 órát dolgozhatok, ehhez képest a két helyen összesen körülbelül 12 órát teljesítek, ami jó, de sajnos a drága japán életvitelhez kevéske. Japánban még kicsit érződik a válság hatása: az emberek nem mernek még költeni, kevés a vendég, ezért kevés a munka is. Utólag az is kiderült, hogy a disznóldába voltaképpen már épp elegen voltak, csak azért vettek fel, mert az egyik törzsvendégnek megtetszettem, aki épp akkor ott ebédelt, amikor interjún voltam...
Az elkeseredésem napról napra nőttön nőtt. Feladtam egy hírdetést az interneten, hogy angol, német, sőt még magyar tanítást is vállalok (az utóbbinak nem adtam túl sok esélyt), és jelentkeztem angol tanításra egy ügynökség-szerűségnél. Ám pár nap után, már a legvégső kétségbeesésemben hostess munkákat kezdtem el keresni (ami tulajdonképpen abból áll, hogy bájcsevegni kell japán férfiakkal, "elvileg" semmi más egyéb, csak az "elvileg"-től tart egy kicsit az ember). De hamar felhagytam vele, mert eszembe jutott, hogy ha majd netán unokáim lesznek, és megkérdezik tőlem, hogy te nagymama, (miért olyan nagyok a szemeid... helyett) mit csináltál Japánban, akkor ne kelljen szégyenkezve valami mesét kitalálnom. Szóval inkább egy egyszerűbb megoldáshoz folyamodtam: igyekeztem a gondolataimat teljes mértékben átalakítani, pozitívra hangolni, az aggódást pedig végleg elfelejteni. Még aznap, amikor tudatosan erre koncentráltam, kaptam egy levelet, amiben egy japán terapeuta magyar tanárt keres magának; az ügynökségtől pedig két kisebb munkát (tesztjavítás:)). Sőt, aznap este, a disznólda egy másik törzsvendége, aki atyám helyett is szívén viseli a sorsomat, elvitt egy kis helyi, hangulatos sörözőbe, ahol ott volt Asakusa üzlettulajdonosainak nagy része, és bemutatott nekik, hogy látjátok, itt van ez a magyar lány, aki azért jött Japánba, hogy egy évig a nyelven keresztül megtanulja a japán kultúrát, és most épp munkát keres magának, ugyan bizony adjatok már neki valamit. Nem tellett bele 15 perc, és kaptam is:))
