Eltartott pár hétig, mire rájöttem, hogy ha elkezd körülöttem minden rezegni a lakásban, akkor nem a 86-os busz megy el éppen három emelettel lejebb a Budafoki úton, hanem kisebb földrengésnek lehetek (szem? fül?) tanúja.

Minden nap tanul valamit az ember. Ma példálul azt tudtam meg, hogy az Edo korban (1603-1868) hogyan hasznosították újra a halakat, amiket nem tudtak a boltok eladni, vagy amik az "éttermekben" megmaradtak. Kifőzték szójaszószban, ami voltaképp a legjobb módja a tartósításnak (a só mellett). Asakusa-ban ma is működik egy olyan üzlet, ami körülbelül 140 éve ezzel foglalkozik. Több mint 140 éve pontosan ugyanazzal az eljárással készítik el ezt az ételt, ugyanazon a fával fűthető kályhán. (azt nem merném bátran állítani, hogy ugyanazokban a fémfazekakban és bambuszkosarakban, de ki tudja) Annyira bevált a módszerük, hogy mindezidáig ugyanazt a szójaszósz-márkát használták. Apráról fiúra, mesterről tanítványra száll az ősi recept titka, és ha az utód már kész arra, vagyis inkább méltó arra, hogy átvegye a boltot, akkor azzal átveheti az apja/mestere nevét is. Így lehet az, hogy ezalatt a hosszú idő alatt végig ugyaz a tulajdonosnév szerepel a cégtáblán. Jó lenne megtalálni ezt a boltot...

Mielőtt valaki nagyon beleélné magát a dologba, egy kép mutatóba. A neve: tsukudani.

Finom, csak egy kicsit sós. Azt mondják, ha ebből eszel, olyan, mintha több mint száz évvel ezelőtti ízt kóstolnál. Kicsit furán néz ki, de tényleg jó íze van :))