Mennyivel nőiesebb a sütik világa...

A cukrászda nyitott egy üzletet egy nagy áruház (Seibu) föld alatti első szintjén. Először is le kell szögezni: Japánban az áruházak kicsit más rendszer szerint működnek, mint nálunk. A mesét talán a japánok márkaszereteténél lenne érdemes kezdeni.

Az itteni áruházak legfőbb jellegzetessége az, hogy összegyűjtik a neves világmárkákat, és színvonalas módon tálalva adják el. (Japánok szerintem a dolgok tálalásában verhetetlenek. A magyar szájnak legsemmitmondóbb ízű sütit is olyan gusztusosan tudják elkészíteni, hogy az ember, vagy inkább az asszony szeme könnybe lábad a gyönyörűségtől, ha meglátja)

 Vagyis nemcsak az jelent nagy dolgot, hogy ha mondjuk Chanelt veszel, hanem az is minőséget jelent, ha egy olyan áruházban veszed, ahol különösen odafigyelnek a vásárlók igényeire.  Itt mindenki a Seibu céget, és annak szellemiségét képviseli. Vagyis, ha panasz van a sütinkre, akkor első sorban a panasz a Seibut éri, és utána a mi cégünket. Bejelentették, hogy egy egész napos eladói kiképzésben fogok részesülni, hogy a Seibu nagy család tagja lehessek. Te jó ég, gondoltam magamban, mi a csudáról fognak majd egy egész napon keresztül oktatni. De aztán kaptam egy levelet, amiben közölték, hogy az egész napos oktatás helyett csupán egy másfél óráson kell részt vennem. Még szerencse! Az oktatáson szó volt arról, hogy hány fokos szögben kell meghajolnom, ha jön a vásárló, hány fokos szögben akkor, ha egy picit megvárattam, és hány fokos szögben akkor, ha elmegy a vásárló, valamint ha valami óriási baklövést követek el, és bocsánatot kell kérnem. Arról is szó volt, hogy ha belépek a vásárlói területre, akkor meg kell hajolnom, még akkor is, ha kilépek onnan (Lehet, hogy eleve meghajolva kéne járnom…) Ha mindent rendesen betartok, akkor a megjelenésem a következőképpen fog alakulni: kb. 35 fokos szöget bezáró lábak, pontosan a köldöknél összekulcsolt kezek (a jobb kéz van felül), egyenes hát, mosoly, összetűzött haj. Ha nem így van, akkor jönnek az ellenőrök, és meglincselnek, gondolom. Még nem tapasztaltam.

Nem szabad hátratett kézzel állni, és úgy várni a kedves vásárlókat. Egyrészt a cégvezetők, elnökök szokása így járni, másrészt annak az lehet a jelentése, hogy nem békés szándékkal közelítek a vevők felé. (a hátam mögött egy baltát is tarthatok a kezemben) Mindig üdén, vidáman, mosolygósan kell köszönteni a vendégeket. A meghajlással együtt ezt is el kellett próbáljuk, hogy biztosan menjen... Egyszóval az oktatáson minden csodálatos dologról szó volt, csak arról nem, hogy mit csinálok akkor, ha tűz, földrengés, árvíz, cunami tör ki, akkor merre kell menekülni. Gondolom mindenki utoljára hagyja majd el a süllyedő áruházat. 

Családiasabb a légkör a cukrászdában.

Szerintem külön érdemrendet kéne kapnom a Magyar Államtól, amilyen lelkesen növelem itt az országimázst.

Mát tudok mindenfajta kávét főzni, és még nem ejtettem le, nem törtem össze semmit. (kop-kop) A vendégek kicsit elitebbek, és szerencsére nagyon közvetlenek. Volt olyan idős néni, aki szinte egy pillanat alatt örökbe fogadott volna. Volt olyan bácsi is, aki borravalót adott nekem, mert ugye Európában úgy szokás. Gondolom meg akarta mutatni, hogy ő egy művelt úriember. (Ja igen, azt elfelejtettem említeni, hogy Japánban nincs borravaló!!!) Szerintem ez volt az első alkalom a kávézó tokiói egy éves történetében, hogy valaki borravalót kapott, ezért jelentettem is az üzletvezetőnek. Őt is váratlanul érte az esemény, össze is ültünk ketten egy rövidke meeting-re megvitatni a dolgot, melynek az lett az eredménye, hogy a cukrászda minden dolgozójának vettem belőle egy-egy fagyit.

Ám a legérdekesebb dolog egy tikkasztó péntek délután történt. Épp gyanútlanul szolgáltam fel a Gundel palacsintát, Dobos tortát és a Gerbeaud fagyit a kettes asztalnál, és szokásos módon szóba elegyedtem velük, amikor jött a váratlan kérdés: „Bogi!!! Óh te csodás…” (persze ezt szó szerint nem mondta, csak arca erről árulkodott). Szóval: „Bogi! Megengeded, hogy lefesthesselek?” Egy „ÓÓÓÓ és egy "hajaj” villant át az agyamon, de a megdöbbenéstől szóhoz se jutottam. Kiderült, hogy két festő, festegető művészlélekkel hozott össze a sors, akik lefényképezik, és a fénykép alapján megfestik a maguk kis képét. Mire szóhoz jutottam volna, már kapták is elő kis kamerájukat és csinálták a sztárfotókat rólam, ja és persze mondták, hogy viselkedjek csak természetesen. Na köszi! Mire erre a szomszédos asztalnál ülő fiatal pár hölgytagját is elkapta ez a "Bogi-láz", vagy nem tudom, mi, de ő is elővette a kis mobilját, hogy megörökítsen. Mondta, hogy majd berakja a képet a blogjába: egy igazi magyar szolgálta ki őt egy magyar kávézóban, akit ráadásul egy festő le is fog festeni. Egy perc hírnévben sütkéreztem :))

Ami a legszuperebb, hogy a festmény a múlt héten el is készült, sőt ki is állították egy kis galériában. El is mentem megnézni.  60 ezer yenért árulják...  Szóval várom  a lelkes adakozni vágyókat, hogy megvehessem a kis képemet:)))

A festő és múzsája

Annak a festőnek a műve, akinek elsőként eszébe jutott, hogy lefessen. (A másik meg kedvet kapott hozzá:))