Tegnapelőtt voltam először életemben profi kosárlabda mérkőzésen. Mit ne mondjak, nagyon tetszett. Ám sajnos a mindent analizáló fejemben az esemény a szokásosnál jobban pörgött. Miközben az agyam lefuttatta a főbb elemzési mappáimat, olyan kérdésekig jutottam el, mint például: milyen érzés lehet a japánoknak, hogy a profi kosárcsapatuk 50%-a feketékből áll? Másfelől milyen érzés lehet feketeként japán csapathoz tartozni?
Különösen Japánban lehet nehéz a feketék helyzete. Elég, ha csak abból indulok ki, hogy a japán hölgyek mit nem adnának azért, ha olyan fehér lenne a bőrük, mint az európai nőké. Nem lehet egy egyszerű krémet venni, mert mindegyikben van fehérítőszer… (Amikor ruhát próbáltam az egyik japán barátnőmmel, és megjegyeztem, hogy nem áll jól nekem ez a szín, mert sápaszt, akkor olyan nagy szemekkel nézett rám, körülbelül így: hát te nóóóóóórmális vagy? Miért nem jó neked sápadtan?) Az európai nők meg mit meg nem tesznek azért, hogy olyan krémbarna színük legyen, mint az ittenieknek. Ez a szomszéd füve esete kicsit szomorú, de úgy látszik ez kell nekünk.
Az edző és a tolmács
Lelkes szurkolók:)) (Reiko és Namwa)
Ott szakadt meg fonalam szála, hogy ahol ilyen nagy a fehér-kultusz, nem biztos, hogy szerencsés feketének lenni. Ezt szerintem ők is érzik. Eddigi tapasztalataim alapján két csoportba tudnám osztani a viselkedésüket: az egyik a szomorúan meghúzom magam, nem merek senkinek a szemébe se nézni, próbálok árnyékká válni; a másik pedig a feszültséget keltek, és ott provokálok, ahol tudok típus. Az indiaiak talán könyebben be tudnak illeszkedni, mert a curry-s rizst mindenki szereti.
A megnyitón:
https://www.youtube.com/watch?v=nfCgddR_ho4
