Kedvelem az öreg japán bácsikat. Ma is, mikor az egyetemre igyekeztem, elbicajozott mellettem egy, és ékes japános angolsággal szép napot kívánt. A múlt héten pedig épp a metrón utaztam, amikor felszállt egy bácsi, és le akart ülni egy megüresedett helyre, de látta, hogy én is ott állok a közelben, ezért nagyon udvariasan hellyel kínált, én persze udvariasan visszautasítottam, mire ő előhúzott valamelyik zsebéből egy tábla csokit (tiramisu-s:)), a kezembe, nyomta és leült.

Bárcsak ilyen idill lenne minden reggel a japán metrón. Eddig azt hittem, hogy a metrószerelvénybe adott idő alatt a lehető legtöbb embert bepréselő, fehér kesztyűs egyenruhások csak holmi városi legenda szülöttei, vagy egy letűnt korszak emlékfoszlányai. De tévedtem..

Minden reggel Asakusa-nál szállok fel a metróra, itt még "alig" van utas. Éppen ezért elfoglalhatom a számomra legelőnyösebb helyet, a legutolsó szerelvény leghátsó részét. Ha pedig a sarokban húzza meg magát az ember, akkor kapásból két oldalról védve van. Két megállón keresztül rendben mennek a dolgok, az emberek nyugodtak, álmosak, kábák. Ám amikor a harmadik megálló következik, határozottan érezhető egy kollektív tudatalatti mély sóhajtás és fogösszeszorítás. Én is igyekszem a táskámat, és a kezemben lévő könyvet védekező pozícióban tartva várni az elkerülhetetlent. Kinyílik az ajtó, elkezdenek beözönleni az emberek, és amikor már magyar észjárással azt gondolod, hogy no, itt most már nincs tovább, képtelenség, hogy ennél több ember elférjen ennyi helyen, akkor jön a kesztyűs osztag és körülbelül még ugyanennyi embert présel be. Ilyen állapotban utazunk közösen, némán!, egy testként 5 megállót. Hosszú idő az. Ez alatt megállapíthatod, hogy a japánok haja nem korpásodik, hogy milyen jó magasnak lenni, mert így csak a gyomrodat nyomják szét, de az arcodat nem, és megszámolhatod az amúgy alig észrevehető, egy árnyalattal világosabb csíkokat a férfiak öltönyén. Az indulások a legfájdalmasabbak:az összes súly ilyenkor rád nehezedik, a falon vízszintesen lévő korlát (bár tudnám minek az oda) pedig próbára teszi a grincoszlopod ruganyosságát. Lassan megérkezünk ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom. Óriási szerencsémre mindenki itt száll le, mert különben esélyem se lenne rá. Leszállásnál is meg kell várni a megfelelő "áramlatot", mert komoly dulakodás folyik a laghamarabb szabadulni vágyók között. Miután sikerült épségben kikerülni ebből a "sűrített paradicsom" (a szardínia, vagy hering hasonlat nem lenne itt helyt álló, hisz még nekik is több helyük van) állapotból, a testednek kell pár perc, mire visszanyeri eredeti formáját, de hamar fel kell venni a ritmust, mert sodor magával tovább a tömeg, és jaj annak, aki csak egy másodpercre is elmélázik.

Egyik nap átszálláskor a peronon nem a szokásos helyen szálltam fel a metróra, hanem attól távolabb. Kicsit megijedtem, mert a kocsi tele volt nőkkel. Gondoltam, biztos valami szüfrazsett mozgalom van készülődőben, de kiderült, hogy egy "rózsaszín kocsi"-ba tévedtem.

Ebben a kocsiban a meghatározott napszakban és az adott megállók között csak nők utazhatnak, hogy elkerüljék a férfiakkal való összepréselődés esetleges kellemetlen mellékhatásait/következményeit. (A fényképen lévő tábla azt jelzi, hogy azok a kocsik, amelyek ennél az oszlopnál állnak meg, reggel fél 8 és 9 között, rózsaszín kocsiknak minősülnek.

Elnézést kérek, de nem hagyhattam ki az alábbi képet. Metrókocsiban a megállókat kijelző képernyő...