Tegnap este, vagyis inkább hajnalban, aki az utcán láthatott, azt gondolhatta, hogy épp szököm otthonról, pedig a sok csomagommal a közeli éjjel-nappaliba igyekeztem. Japánban az éjjel-nappalik csodásan megkönnyítik az ember életét. Azon kívül, hogy mindenféle finomságot kínál viszonylag tűrhető áron, meglepik a betévedő túristát olyan holmikkal is, mint a nyakkendő vagy a fehér ing (2 méretben!). Ám, ha figyelmesebben körülnézünk, akkor fénymásológépre emlékeztető masinát is találhatunk. Ezen nemcsak fénymásolni lehet, a nap bármelyik szakában, hanem nyomtatni, sőt még digitális fényképet is előhívatni (30 yen/fényképért).  Általában ezekben a boltokban vannak azok bankautómaták is, amik meg szokták keseríteni a túristák életét azzal, hogy nem tudnak onnan pénzt felvenni külföldi bankkártyájukkal (tipp: kivéve a SevenEleven-t). Ó, és még a legcsodálatosabbat nem is meséltem: csekket is be lehet itt fizetni!! Ez szerintem zseniális!

Szóval ott tartottam, hogy zuhogó esőben hajnali háromkor, mint egy menekült veréb, betévedtem egy ilyen boltba, és amikor azt mondtam az eladónak, hogy szeretném a csomagjaimat egy tokiói címre elküldeni, akkor nem nézett rám vérben forgó szemekkel, hanem felvette a rendelést, és megkérdezte, hogy megfelel-e ha még aznap délután 2 és 4 között szállítják ki. Persze mondanom sem kell, hogy a megadott időben ott voltak a bőröndjeimmel. Piros pont nekik :)

Szerencsésen megérkeztem a maradék kis cuccommal Tokió azon részére, ahol még a madár is csak ünnepnapokon jár. Ez a hely olyan, mint nálunk a külvárosi kerületek, helyes kis családi házak, sok fa, életvidám emberek. Nagyon pozitív, csak kár, hogy messze van mindentől. A házaspár tüneményesen aranyos, nincs okom a panaszra. Miután már kezdenek körülöttem a dolgok kicsit lecsillapodni, igyekszem aktívabban beszámolni a mindennapjaimról, melyek egyre érdekesebben alakulnak:) De addig is köszönöm a türelmet !

A minap Tokió egyik kertjében voltunk, a Koishikawa Korakuen-ben, amelyet a híres Tokugawa család egyik sarja alapított 1629-ben.

Odafelé vezető úton... (bölcsis séta) Már az megdöbbentő számomra, hogy a babakocsiban nem kis pincsikutya ül, hanem kisgyerek...

 A kert, amiben februártól novemberig mindig virágzik valami gyönyörűség... Februárban a japán barack, március végén, április elején a cseresznye, április végén a wisteria, április végétől június közepéig  az azalea (rhododendron), egész májusban a nyuszifülű írisz? :)) (szó szerinti fordítás, javítson ki a hozzáértő), júniusban a sima írisz, augusztus végéig a lótusz, szeptember végéig a vízililiom, novemberben pedig a momiji (japán törpejuhar)

A Telihold híd

Sajnos nem tudtam szerzetesi csöndbe burkolózva meditálni az íriszek kékségén, a levelek suhogásán, vagy a tóba vízgyűrűt fodrozó kacsák úszásán, mert az "osztályban" mindenkinek sietnie kellett a következő órára. Majd ősszel, amikor gyönyörű piros lesz minden...

A taxis feladványban már a végén sikerült jó megoldásokra jutni. Nagyon jók voltatok!! Aki legkevésbé számít, vagyis a legalacsonyabb beosztású ül legelől, mert baleset szempontjából az a legveszélyesebb hely. A legbiztonságosabb a sofőr mögötti, ezért oda ültetik a vendéget, mert ugye Japánban a vendég az úr. Mellette ül az igazgató, bal szélen hátul pedig a felettesed. A mottó: a biztonság mindennél előbbrevaló, első a biztonság!!!

Egy kis személyes: jövő héttől (júli 1.) új családhoz fogok kerülni... szóval kicsit izgulok, hogy ők hogy fognak tudni megemészteni, de bízom a legjobbakban:) Drukkoljatok:)

Még eddig nem sikerült senkinek megfejteni a taxis kérdést... Rossz szemszögből közelítitek meg a dolgot. Hajrá!

Véégre kiélhettem picinyke dobtudásomat!! Éljen!

A dob szó szerint kizökkenti az embert a mindennapok ritmusából, és egy ragyogóbb útra tereli. Néztem a többieket, nem volt olyan, aki ne jött volna lázba, vagy ne DOBódott volna fel egy kis taiko-s dobolás után. Van benne valami ősi tűz, ami mindenki lelkét megérinti.

Próbálkozgatunk...

https://www.youtube.com/watch?v=66o0VPkGNFc

Mielőtt még Nyugatról el nem árasztotta volna Japánt a sok jó, azelőtt a taiko-hoz nem használtak ritmusképletet. Helyette szavak (hangok?) jelölték a ritmust pl.: don, don, don karakakka, don doko don don karakakka....

Természetesen a taiko is borzasztóan sokba kerül. Ezt is Kinából hozták be rééges régen, a Yayoi korszakban (Kr.u. 3. sz-ig). Akkoriban információátadásra szolgált. Később a háborúkban kapott fontos szerepet, hogy növelje a katonákban a harci kedvet. Amúgy taiko-t használnak a szumó mérkőzéseken és a hagyományos japán előadóművészetben is (a matsurikon kívül). 

Végül,de nem utolsó sorban Isten éltesse az apákat, mert ma az ő napjuk van Japánban!!!

Jelentem, hétfőn elkezdődött Japánban az esős időszak, az úgynevezett tsuyu, ami azt jelenti, hogy körülbelül két héten keresztül minden nap esni fog az eső. Gondolom ezzel nem mondtam olyan sok érdekességet, vagy meghökkentőt, mert mostanában Magyarországnak is volt bőven része benne (szegény Miskolciak).

A különbség csak annyi, hogy megnövekszik a páratartalom. De annyira, hogy néha úgy érzed, hogy nem kapsz levegőt, mert a tüdődbe páraként víz is kerül. Az egyetemen is már egy héttel ezelőtt elkezdtek felkészíteni rá lelkileg, hogy sikeresen átvészeljük ezt a csodás élményt. Azt az utasítást kaptuk, hogy ilyenkor nem szabad hideget inni, és ha ételt veszünk, azt azon nyomban meg kell enni, mert nedves-nyirkos lesz és így hamar megromlik. Még a hűtben sem szabad huzamosabb ideig tárolni dogokat. Sajnos nemcsak a legyek hullanak ilyenkor, hanem az emberek is, mert az idő melankóliájánál fogva kedvez az öngyilkos-jelölteknek is.  Persze a valóságban ennyire nem vészes a helyzet

De hogy bele ne süppedjünk ebbe a témába egy-két kép Roppongiból, ahol a hétvégén diákmunkát végeztem. Roppongi Tokió azon része, mely tele van nyugati szórakozóhellyel, kávézóval, étteremmel. Sok a nagykövetség, ezért sok az amerikainak kinéző külföldi is a japánok legnagyobb örömére...

Csak tudnám, hogy ez a banyapók mit keres itt? (azt hittem elpusztult Mordorral együtt)

Egy alkami munka volt, ahol japán nyelvvizsgatesztet kellett javítanom :)) Japán kultúra és társadalom címszó alatt fut ez a teszt, ami májusban zajlott le a világ különböző pontjain. Az én szerencsés delikvenseim kínaiak és nepáliak voltak. Roppant unalmas és felelősségteljes munka volt, de azért lehetett belőle tanulni. Például kiderült a hallgatás részből, hogy a kínaiak nagyon nehezen tudják megkülönböztetni Ausztria és Ausztrália hangalakját. Vagy pédául hogy lehet úgy írni egy számjegyet, hogy mint egy irodalmi alkotás: az olvasóra (jelen esetben a javítóra) van bízva az értelmezés...

Egy feladat a felsőfokú szintből: Együtt mégy iszogatni munka után a feletteseddel, a cég igazgatójával és a cég vendégével. Taxival mentek a legközelebbi izakaya-ba (kocsmába). A kérdés: ki hova ül a taxiban?

A helyes megfejtők újból reménykedhetnek egy kis szeretetcsomagban...

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy valami miszikus szertartásról van szó, gyorsan közlöm, hogy ez egy outlet-vásár neve, melyen nagy kedvezménnyel lehet európai márkákat venni. Mint az köztudott, a japánok borzasztóan szeretik a márkákat, Európát pedig annál inkább, úgyhogy ez egy kisebb ünnep a pénzesebb réteg számára. Ruhák, szőnyegek, kalapok, bőröndök mellett az európai kulinária is bemutatkozhatott. Itt jött a képbe a mi kis standunk...

Nagyon büszke voltam, hogy két napon keresztül reggeltől estig magyar csokit és olykor mangalica kolbászt árulhattam:) Tessék, csak tessék, kóstolják meg bátran az egyenesen Magyarországról importált, 55%-os kakaótartalmú étcsokit, mely Európában több díjat is nyert. Tessék, csak bátran, ingyen van a kóstolás.  És ez így ment egész álló nap berekedésig. Szerencsére jó sok csokit sikerült eladnom :), úgy érzem pályát tévesztettem... A két nap alatt szociológiai elemzést végeztem

magamban a vásárlókkal kapcsolatban. Teóriám szeint a vevőket kb 5 kategóriába lehet besorolni: 1.:kis mókus módjára szaglászó, mindent megtapogató, 2.:a stand előtt lassan, merengő szemekkel elhaladó, 3.:orosz tank módjára céltudatosan megrohamozó, 4.: magyar? és nem belga? kérdést feltevő és a 5.: a márkát már ismerő, Magyarország neve hallatára anekdotázásba kezdő vásárló.

Itt volt a vásár (azaz még egy szinttel lejjebb)

Egy szinttel fölötte pedig épp bolhapiac volt

A sport, amihez, ha nem vagy elég duci, nem leszel elég menő...

Valami nagyszerű érzés volt belépni a stadionba, teljesen magával ragadott a hangulat. Kezdve a szumósok édes, babahintőporra emlékeztető szagával, a mérkőzést törökülésben, vagy netán fekve szemlélő közönségen át, a gyönyörű kimonókba öltözött hölgyekig, urakig.

Persze az olcsójegyesek (4500 yen), mint én, a karzatról néztük végig az egészet. Félidőben érkeztem meg, (addig órám volt) de pont jókor, mert éppen részese lehettem egy „lemondási ceremóniának”. Az egyik szumós úgy döntött, hogy abbahagyja a versenyzést és visszavonul. Még csak a negyvenes éveiben jár, ezért joggal tehetjük fel a kérdést, hogy hova ez a nagy sietség. Ennek az oka az lehet, hogy az utóbbi időszakban a mérkőzéseken mindig csak veszített. Ilyenkor levágják azt a kis copfot, amit éveken keresztül büszkén növesztett. Ez a sámsoni szertartás, amit kb egy perc alatt fájdalommentesen véghez lehetne vinni, egy órán keresztül tartott. Ugyanis az összes barát, csapattárs, szponzor ilyenkor abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy egy arany ollóval egy-egy centit vághat a hajvégből.

Elég rossz érzés lehet a sok, könnycseppvadász fotós előtt egy órán keresztül ülni, arra gondolva, hogy minden egyes levágott hajtinccsel egyre távolabb kerül attól az élettől, amit addig annyira szeretett. Persze a végén, amikor már az apja és az edzője vágott a hajából, akkor már igencsak törülgette a szemét. Szegény… De sebaj, az élet megy tovább, mint ahogy a mérkőzések is folytatódnak.

 https://www.youtube.com/watch?v=KJLnKN9DYVw

A mérkőzéseket megnyitó mozgássorozat (sajnos a videón az eleje lemaradt), melynek funkciója a rossz szellemekkel való megvívás, és az istenek kegyeinek elnyerése, engedély, a mérkőzésre. (Nekem legalábbis ez jött le belőle)

Mielőtt belépnének a körbe, sót szórnak maguk elé, ezzel megtisztítva a teret. Számomra az a legcsodálatosabb, hogy egy ilyen ősrégi küzdősportot, mint a szumót, a mai napig éltetik, becsben tartják. A szabályai, szartartásai ugyanazok maradtak. Vegyük például azt, hogy nő nem léphet a körön belülre. Ugyanis az egy szent hely, és ha nő oda belép, azzal esetleg tisztátalanná teheti. (Gondolom itt a nők havi tatárjárásos korszakára való tekintettel hozták meg ezt a döntést.) A mai emancipált világban simán el tudnám képzelni, hogy egy nő azzal szerez magának hírnevet, hogy ő volt az első, aki megszegte a szabályt, és belépett a ringbe. Csak azt csodálom, hogy még egy nőbe sem bújt a kisördög, hogy megszegje ezt a szabályt. Amúgy ez a nőkre vonatkozó tilalom még egy helyen érvényes: a szakékészítő műhelyekben.

A legjobbak összecsapása... (A legelején a legyezős bácsi voltaképpen a következő két versenyző nevét hírdeti ki, csak kicsit érdekes rimusban és hanglejtésben.)

https://www.youtube.com/watch?v=IMUlt5EWYWU

Egy kis szösszenet a munkakeresésről/vállalásról Japánban

Hála annak, hogy nagyon szeretem bemutatni külföldieknek hazám kultúráját, sikerült egy nagyszerű munkalehetőséget találnom Tokióban. A "nincs mit veszítenem" elv alapján lelkesen jelentkeztem is rá. Vártam egy napot, két napot, hármat... az idő múlásával egyenes arányban növekedett a kétségem afelől, hogy szóba fognak velem állni. Míg végül egy szép napon behívtak interjúra. A beszélgetésen kiderült, hogy mindig is egy ilyen nagyszerű emberre vártak, mint én, aki majd minden bizonnyal fellendíti az üzletüket. Meg is egyeztünk, hogy majd igyekszem minél többet dolgozni náluk, ám említettem nekik, hogy sajnos, mivel még nincs meg a diákmunkához szükséges vízumom, ezért három hétig türelemmel kell lenniük. Persze nyugodtan elkezdhettem volna dolgozni, de az nem lett volna törvényes. Ha netán a hivatalos szervek tudomást szereztek volna róla, kitoloncoltak volna Japánból. Természetesen az égadta világon senki nem tudta volna meg, de mivel arról vagyunk híresek a japánok szemében, hogy szeretjük megszegni a szabályokat, ezért szerettem volna egy jó ellenpéldával szolgálni nekik.

Miután letelt a három hét, és végre megkaptam a szükséges engedélyeket, sebtiben felhívtam az üzletet, hogy tessék, itt vagyok, rendelkezzenek velem bátran, de sajnos úgy tünt, hogy már nem kellek nekik, legalábbis a kezdeti lelkesedésük alábbhagyott.

No, gondoltam magamban, ez csodás, ebből aztán nemhogy még repülőjegy haza a nyár végén, de megélhetés sem lesz. Gyorsan elkezdtem keresni egy másik munkát, valami hasonlót Asakusában. Nem volt nehéz diákmunka-lehetőségeket találnom, ám a legtöbb helyen kapásból elutasítottak azért, mert nem vagyok eléggé japán. Egy kifőzdébe végül csak behívtak interjúra (gondoltam magamban, az már fél siker), és szerencsére fel is vettek. Ez egy kagoshimai fekete disznólda, vagyis a kagoshimai disznó húsából készült ételekre specializálódott kis étterem. Már másnap elkezdtem dolgozni, persze épp ünnepnap volt Japánban, ezért rengeteg vendég volt. A 0%-os felszolgálói tudásommal igyekeztem a bedobott mély vízben kutyaúszásban evickélni, végül a mosogatásnál kötöttem ki (amit úgyis annyira szeretek...:)))

Most már talán helyükre fognak kerülni a dolgok, állapítottam meg némi megnyugvással, amikor pár nappal később felhívtak a másik helyről, hogy Bogi, hát hol bújkálsz, gyere gyorsan dolgozni...

Ajajajaj, most kezdődik csak a gubanc, egyszerre két helyen dolgozni... Hogy fogom én azt kivitelezni, melyiket válasszam, mert ugye mindkettőnek megvan a maga előnye/hátránya... stb szóval újabb egy hetes tépelődés, örlődés után egyszerre csak azon kaptam magam, hogy két különböző egyenruhám van. Igen ám, de amitől tartottam, hogy mindkét helyen rengeteget kell majd dolgoznom, és az egyiket fel kell adnom a másik miatt, az sajnos elmaradt. Diákként legálisan egy héten maximum 28 órát dolgozhatok, ehhez képest a két helyen összesen körülbelül 12 órát teljesítek, ami jó, de sajnos a drága japán életvitelhez kevéske. Japánban még kicsit érződik a válság hatása: az emberek nem mernek még költeni, kevés a vendég, ezért kevés a munka is. Utólag az is kiderült, hogy a disznóldába voltaképpen már épp elegen voltak, csak azért vettek fel, mert az egyik törzsvendégnek megtetszettem, aki épp akkor ott ebédelt, amikor interjún voltam...

Az elkeseredésem napról napra nőttön nőtt. Feladtam egy hírdetést az interneten, hogy angol, német, sőt még magyar tanítást is vállalok (az utóbbinak nem adtam túl sok esélyt), és jelentkeztem angol tanításra egy ügynökség-szerűségnél. Ám pár nap után, már a legvégső kétségbeesésemben hostess munkákat kezdtem el keresni (ami tulajdonképpen abból áll, hogy bájcsevegni kell japán férfiakkal, "elvileg" semmi más egyéb, csak az "elvileg"-től tart egy kicsit az ember). De hamar felhagytam vele, mert eszembe jutott, hogy ha majd netán unokáim lesznek, és megkérdezik tőlem, hogy te nagymama, (miért olyan nagyok a szemeid... helyett) mit csináltál Japánban, akkor ne kelljen szégyenkezve valami mesét kitalálnom. Szóval inkább egy egyszerűbb megoldáshoz folyamodtam: igyekeztem a gondolataimat teljes mértékben átalakítani, pozitívra hangolni, az aggódást pedig végleg elfelejteni. Még aznap, amikor tudatosan erre koncentráltam, kaptam egy levelet, amiben egy japán terapeuta magyar tanárt keres magának; az ügynökségtől pedig két kisebb munkát (tesztjavítás:)). Sőt, aznap este, a disznólda egy másik törzsvendége, aki atyám helyett is szívén viseli a sorsomat, elvitt egy kis helyi, hangulatos sörözőbe, ahol ott volt Asakusa üzlettulajdonosainak nagy része, és bemutatott nekik, hogy látjátok, itt van ez a magyar lány, aki azért jött Japánba, hogy egy évig a nyelven keresztül megtanulja a japán kultúrát, és most épp munkát keres magának, ugyan bizony adjatok már neki valamit. Nem tellett bele 15 perc, és kaptam is:))

Gyönyörű egy hangszer. Ez is, mint sok hagyományos japán dolog, Kínából érkezett a szigetországba. (Lelkes csoporttársak, akikről első ránézésre nem tudnád megmondani, hogy japánok, kínaiak, koreaiak vagy thaiföldiek-e, várják, hogy kipróbálhassák a koto-t.)

13 húrja van, a fehér műanyagok pedig a húrok alatt, amik a hangmagasság szabályozására valók, eredetileg elefántcsontból készültek, a húrok pedig selyemből. Komoly fellépésekhez ilyet használnak. 

Ezen a darabon, ami a fényképen szerepel, minden műanyag (persze a fát kivéve), csupán gyakorlásra használják, értéke kb 600 ezer Ft.

A koto-kotta... (:))

Egy igazi koto művész veszett el bennem... de nagyon:))

https://www.youtube.com/watch?v=7_T-XBT-Btw

A híres dal a cseresznyevirágokról, amit minden jóravaló japán ismer (Ezt próbáltam elpötyögni az előző videón)

https://www.youtube.com/watch?v=dHkb6Lq36Sc

Május Tokióban arról szól, hogy a fővárosiak megadják a tiszteletet az egyes kerületek nagyobb istenségeinek, hogy továbbra is vegyék védelmükbe a várost, ezzel a rítussal várják egyben a nyarat is. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy minden hétvégén más nagyobb szentély hordozható oltárait (nem épp a legjobb meghatározás...), omikoshi-jait a nép lelkes fiai, lányai a vállukra veszik, és rugózó léptekkel cipelik, nagyokat nyögve a többszáz kilós teher alatt.

Asakusa-ban a múlt hétvégén tartották ezt a fesztivált. Szombaton a kerület 156 darab oltárát vitték így körbe. Volt, amit felnőttek vittek...

...de volt, amit csak gyerekek.

 Vasárnap csak három omikoshi-t "keringtettek" reggel 6-tól este 6-ig: a kerület déli, keleti és nyugati isteneinek szentélyeit. (A kerület északi részén nem lakik istenség) Ezért nevezik Asakusában ezt az ünnepséget Sanjamatsuri-nak, vagyis a három isten ünnepének.

Csak azt nem értettem, hogy a férfiaknak miért kell egy szál gatyában cipekedniük. Lehet, hogy ilyenkor valami lábszépségversenyt rendeznek nekik?

Mivel nagyon nehezek ezek a mobil szentélyek, ezért elég gyakran váltják egymást az emberek. Ez a morcosnak tűnő bácsi is épp az egyik hölgyemény segítségére érkezett.

A fárasztó ünneplés után a résztvevők a helyi kocsmákban találják meg újra lelki békéjüket. Egy négy fős kis japán csoportttal én is betévedtem egybe. (az a tipikus hely, ahová csak a helyiek járnak) Nagyon családias hangulat fogadott, mindenki ismert mindenkit...stb. Még karaoke is volt. Mondták is, hogy énekeljek én is valamit, de mondtam, hogy én sajnos annyira nem ismerem a japán slágereket. Persze erre egy kicsit megsértődtek, mire mondtam nekik, hogy helyette inkább eléneklek egy magyar népdalt. Úgy meglepődtek, hogy tényleg énekeltem nekik magyarul, hogy szerintem még azóta is arról beszélnek.

(A képen látható kis lugas voltaképpen egy kocsma "kerthelyisége", a tulajdonosa a kimonós hölgy, aki mellettem ül. Ahol énekeltem, az egy másik hely volt, ott sajnos nem tudtam jó képet készíteni)

Ó, ha én gazdag volnék... jadadidadida daaam, éjjel-nappal mochi-t eeennék, ikebana és főző tanfolyamra járnék... haj!

 Lelkes külföldi cserediákok és az ikebana nagy találkozása...

Mint ahogy japánban minden művészetnek, az ikebanának is sok fajtája van. Amivel mi itt kísérleteztünk, azt 1931-ben hozták létre, de gyökerei a Muromachi korig (1333-1568) nyúlnak vissza. Az alapítóját egy japán kert, jobban mondva annak kőelrendezése ihlette meg. A kert Sesshuu （雪舟）nevét viseli, ezért ezt az ikebana irányzatot is "Sesshuu ikebaná"-nak hívják. A múzsa-kert:

Ez az ikebana iskola az egyéniséget tartja a legfőbb értéknek: az ember, a virág és a hely/környezet egyéniségét. A cél az, hogy ezen három dolog egyedi értékeit elő tudjuk hozni, mert akkor fogunk tudni szemet gyönyörködtető művet létrehozni.

Igyekeztem én is beleadni minden családtagomat... meg is lettem dicsérve.

http://www5f.biglobe.ne.jp/~kenfujie/joueiji.htm

Kedvelem az öreg japán bácsikat. Ma is, mikor az egyetemre igyekeztem, elbicajozott mellettem egy, és ékes japános angolsággal szép napot kívánt. A múlt héten pedig épp a metrón utaztam, amikor felszállt egy bácsi, és le akart ülni egy megüresedett helyre, de látta, hogy én is ott állok a közelben, ezért nagyon udvariasan hellyel kínált, én persze udvariasan visszautasítottam, mire ő előhúzott valamelyik zsebéből egy tábla csokit (tiramisu-s:)), a kezembe, nyomta és leült.

Bárcsak ilyen idill lenne minden reggel a japán metrón. Eddig azt hittem, hogy a metrószerelvénybe adott idő alatt a lehető legtöbb embert bepréselő, fehér kesztyűs egyenruhások csak holmi városi legenda szülöttei, vagy egy letűnt korszak emlékfoszlányai. De tévedtem..

Minden reggel Asakusa-nál szállok fel a metróra, itt még "alig" van utas. Éppen ezért elfoglalhatom a számomra legelőnyösebb helyet, a legutolsó szerelvény leghátsó részét. Ha pedig a sarokban húzza meg magát az ember, akkor kapásból két oldalról védve van. Két megállón keresztül rendben mennek a dolgok, az emberek nyugodtak, álmosak, kábák. Ám amikor a harmadik megálló következik, határozottan érezhető egy kollektív tudatalatti mély sóhajtás és fogösszeszorítás. Én is igyekszem a táskámat, és a kezemben lévő könyvet védekező pozícióban tartva várni az elkerülhetetlent. Kinyílik az ajtó, elkezdenek beözönleni az emberek, és amikor már magyar észjárással azt gondolod, hogy no, itt most már nincs tovább, képtelenség, hogy ennél több ember elférjen ennyi helyen, akkor jön a kesztyűs osztag és körülbelül még ugyanennyi embert présel be. Ilyen állapotban utazunk közösen, némán!, egy testként 5 megállót. Hosszú idő az. Ez alatt megállapíthatod, hogy a japánok haja nem korpásodik, hogy milyen jó magasnak lenni, mert így csak a gyomrodat nyomják szét, de az arcodat nem, és megszámolhatod az amúgy alig észrevehető, egy árnyalattal világosabb csíkokat a férfiak öltönyén. Az indulások a legfájdalmasabbak:az összes súly ilyenkor rád nehezedik, a falon vízszintesen lévő korlát (bár tudnám minek az oda) pedig próbára teszi a grincoszlopod ruganyosságát. Lassan megérkezünk ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom. Óriási szerencsémre mindenki itt száll le, mert különben esélyem se lenne rá. Leszállásnál is meg kell várni a megfelelő "áramlatot", mert komoly dulakodás folyik a laghamarabb szabadulni vágyók között. Miután sikerült épségben kikerülni ebből a "sűrített paradicsom" (a szardínia, vagy hering hasonlat nem lenne itt helyt álló, hisz még nekik is több helyük van) állapotból, a testednek kell pár perc, mire visszanyeri eredeti formáját, de hamar fel kell venni a ritmust, mert sodor magával tovább a tömeg, és jaj annak, aki csak egy másodpercre is elmélázik.

Egyik nap átszálláskor a peronon nem a szokásos helyen szálltam fel a metróra, hanem attól távolabb. Kicsit megijedtem, mert a kocsi tele volt nőkkel. Gondoltam, biztos valami szüfrazsett mozgalom van készülődőben, de kiderült, hogy egy "rózsaszín kocsi"-ba tévedtem.

Ebben a kocsiban a meghatározott napszakban és az adott megállók között csak nők utazhatnak, hogy elkerüljék a férfiakkal való összepréselődés esetleges kellemetlen mellékhatásait/következményeit. (A fényképen lévő tábla azt jelzi, hogy azok a kocsik, amelyek ennél az oszlopnál állnak meg, reggel fél 8 és 9 között, rózsaszín kocsiknak minősülnek.

Elnézést kérek, de nem hagyhattam ki az alábbi képet. Metrókocsiban a megállókat kijelző képernyő...

Miből is áll egy gjóza buli? Kell hozzá sok kerek tésztalapocska, némi darált hús zöldséggel, de ami az igazi "zamatát" adja, az a sok éhesen lelkes kisgyerek. A gjóza leginkább egy tortellini-hez hasonlít. Pesten szinte bármelyik japán étteremben kapható. Amúgy lehet, hogy azért nem lelkesedtem annyira e finomságért, mert eddig csak a budapesti változatát ettem.

A megmaradt tésztalapokból pedig mi mást csinálhatnának, mint kis pizzácskákat.

Sok szeretettel Sándornak és Fabiolának!

Eltartott pár hétig, mire rájöttem, hogy ha elkezd körülöttem minden rezegni a lakásban, akkor nem a 86-os busz megy el éppen három emelettel lejebb a Budafoki úton, hanem kisebb földrengésnek lehetek (szem? fül?) tanúja.

Minden nap tanul valamit az ember. Ma példálul azt tudtam meg, hogy az Edo korban (1603-1868) hogyan hasznosították újra a halakat, amiket nem tudtak a boltok eladni, vagy amik az "éttermekben" megmaradtak. Kifőzték szójaszószban, ami voltaképp a legjobb módja a tartósításnak (a só mellett). Asakusa-ban ma is működik egy olyan üzlet, ami körülbelül 140 éve ezzel foglalkozik. Több mint 140 éve pontosan ugyanazzal az eljárással készítik el ezt az ételt, ugyanazon a fával fűthető kályhán. (azt nem merném bátran állítani, hogy ugyanazokban a fémfazekakban és bambuszkosarakban, de ki tudja) Annyira bevált a módszerük, hogy mindezidáig ugyanazt a szójaszósz-márkát használták. Apráról fiúra, mesterről tanítványra száll az ősi recept titka, és ha az utód már kész arra, vagyis inkább méltó arra, hogy átvegye a boltot, akkor azzal átveheti az apja/mestere nevét is. Így lehet az, hogy ezalatt a hosszú idő alatt végig ugyaz a tulajdonosnév szerepel a cégtáblán. Jó lenne megtalálni ezt a boltot...

Mielőtt valaki nagyon beleélné magát a dologba, egy kép mutatóba. A neve: tsukudani.

Finom, csak egy kicsit sós. Azt mondják, ha ebből eszel, olyan, mintha több mint száz évvel ezelőtti ízt kóstolnál. Kicsit furán néz ki, de tényleg jó íze van :))

No akkor zárjuk most már le ezt a Golden Week-et, mert a túl sok pihenés is megárthat. Méltó záróakkordja e csodás hétnek a gyereknap, azaz a kisfiúk napja. Ekkor halat eregetnek (még jó, hogy nem galambokat:)) jobban mondva pontyot. A ponty jelképezi a kisfiúk életét: ha szembeszállnak a széllel és leküzdenek minden akadályt, akkor biztosan sikeresek lesznek. Vidéken patakba teszik ugyanezeket a pontysárkányokat, a hatás és a jelentés persze ugyanaz marad. Sajnos csak sötétedéskor bukkantam rá erre az elhagyatott kis pontyrajra az egyik háztetőn. Szerintem ők is kíváncsiak azokra a nagy darukra a torony tetején.

Ezen a napon a hagyományokoz híven bambuszt esznek. Persze nem a keményet, hanem a "bambuszocskát" a bambuszrügyet, ami mellesleg nagyon finom (kár, hogy frisset legközelebb már csak egy év múlva lehet enni). A bambusznak is megvan a maga jelentése a fiúkák számára. Ahogy a bambusz minden nap 20 centit nő, úgy a kisfiúk is, ha gyereknapon bambuszt esznek, akkor jó nagyra megnőnek (régen nem sokat ehettek...), erősek lesznek, izmosak és egészségesek. Az alábbi ünnepi ételt oszekihan-nak （お赤飯） hívják.　A babtól lett ilyen szép rózsaszín a színe, a gesztenyétől (az, amelyik úgy néz ki, mint egy főtt krumpli) meg érdekes az íze.

Egyetemi tudományos kutatásaim során, olyan sokszor hallottam ezt a csodás alliterációt, hogy gondoltam, ha már itt vagyok Japánban, megnézem, hogy milyen tenger partján termett ez a történelmi városka.

Kamakura volt Japán központja a Kamakura korszakban (1185-1333) (micsoda véletlen egybeesés:)) itt alakult meg az első sógunátus (az elsó sógun Minamoto no Yoritomo volt) A buddhizmus is ekkor vált nagyon népszerűvé (lásd pl.: zen buddhizmus),így nem csoda, hogy itt található az ország egyik legnagyobb Buddha szobra. (A másik Nara-ban van) Vonttal Tokióból körülbelül másfél óra az út. Hála a barátaimnak és a kocsijuknak, nekem nem tartott olyan sokáig.

Ez a majdnem jól sikerült kép kategóriába tartozik.

Kamakura tengerpartja...

Amúgy, ha csak úgy ledobtak volna a partra (persze ejtőernyővel), és nem mondták volna meg, hogy melyik országban vagyok, akkor biztos, hogy Bulgáriára vagy Franciaországra tippeltem volna.

A japán tengerpartok sajnos nem éppen a tisztaságukról híresek...

A barátaimmal ezután Yokohamába mentünk. Egy óriási bevásárlóközpontba csöppentünk, ahol két dolgon akadt meg a szemem (méretüknél fogva nehezen kerülhették volna el a figyelmemet :))

Két kérdés merült fel bennem: 1. Miért pont Snoopy, és miért ekkora? 2. Miért írnak ki egy óriási falfelületre kivilágított betűkkel egy Schiller idézetet, ráadásul németül?

Csak hogy még a Golden Week-nél maradjunk, ma ünneplik a Zöld Napot Japánban. Vagyis ezen a napon a japánok (elvileg)hálát adnak a természetért, és főleg a tengerért, hogy ilyen sok bőséggel és jósággal adományozza meg őket évről évre.

Épp tengertáncot lejtek a tenger tiszteletére...  (Csodálom, hogy a kezem nem mosódott el a képen :))

Isten éltesse sokáig a mai napon az anyukákat, nagymamákat!!!

Amúgy Japánban egy hét múlva ünneplik az anyukákat. Van apák napja is, de azt annyira nem veszik komolyan.

Május elseje (médé japános kiejtéssel), a Golden Week második piros betűs napja, Japánban is a munka ünnepe.

Tegnap találkoztam régi jó munkatársaimmal, és persze ahogy illik, meghívtak vacsorázni is:)) Ott ettem ezeket a csodaságokat (természetesen elfelejtettem megkérdezni mindegyiknek a pontos nevét. Majd legközelebb:)). Persze mindegyik nagyon finom volt, de nekem leginkább a tálalás tetszett. Szerintem ebben a japánok igazán profik, és mondhatunk akármit, minden szinten a látszat az, amire az ember elsőre ad.

nyers halacskák reszelt tormával

Ezen annyira meglepődtem: (gondolom szójaszószos vízben) főtt újhagyma, isteni!!

Mochi-rajongóknak (rizspépből készült édesség, de sósan is fogyasztják):

elsőként mocsiba göngyölt fagyi

majd a mocsi egy másik fajtája, puding-szerűséggel (de lehet, hogy édesített tofu volt)

végül édesbab ágyon mocsigolyók és a közepén fagyi... nyami!!

A mai nappal elkezdődött Japánban a 'Golden Week'-ként híressé vált egy hét, amikor büntetlenül lehet élvezni a szabadság örömeit. Ererdeti neve japánosok kedvéért: 黄金週間 vagy 大型連休（おうごんしゅうかん・おおがたれんきゅう）

7 nap alatt 5 hivatalos munkaszüneti napot tartanak. Ma elsőként Shouwa császár születésnapjának a tiszteletére kell pihenni. Igen ám, de 1988-óta már új császár van új születésnapi dátummal (december 23). Gondolom azért hagyták meg, hogy az "arany hét" tényleg egy hetet tegyen ki.

Ha netán az elkövetkezendő egy hétben különösen sok japán turistát látnátok Budapest utcáin, az mind a Golden Week-nek köszönhető. Ugyanis Japánban nagyon kevés munkaszüneti napot lehet kivenni szabadság céljából (talán 9-et vagy 11-et), így minden adandó alkalmat megragadnak az utazáshoz. Érdekesség kedvéért: ősszel tartják a Golden Week párját, a Silver Week-et, ami november elejére esik.

Sajnos nem láttam olyan pólófeliratokat, hogy "I love Shouwa császár", de más érdekességet viszont találtam (kicsit aprók a betűk, de remélem így is kivehetők):

Kutyasétáltatás:

Legutolsó élményem a vécéhez kapcsolódik. Azt kell tudni a japán vécékről, hogy ahány hely, ahány wc  és annyi fajta lehúzási technikája van. Olykor beletelik pár percbe, mire rájön az ember, hogy mit is kell megnyomni, meghúzni, lenyomni, vagy egyszerűen semmit se csinálni a megfelelő öblítésért. Sőt, azt is tudtam, hogy be van szerelve egy gomb, amit csak vészhelyzetben szabad megnyomni. (Ha netán lehúznád magad a vécén?) Ám tegnap két óra közötti szünetben annyira fáradt voltam, hogy véletlenül ezt a gombot nyomtam meg (mentségemre szóljon, hogy nem piros vagy narancssárga volt, hanem zöld) Olyan szirénázás támadt hirtelen azon a szinten, hogy azt hittem tűzriadó van. Mindenki odasereglett, én meg próbáltam a lehető legbájosabb és egyben legszerencsétlenebb arckifejezésemet elővenni, és megnyugtatni őket, hogy bocsi, csak eltévesztettem a dolgot. Már látom is lelki szemeim előtt a tanárokat, amint meetinget tartanak arról, hogy milyen ellenintézkedést lehetne tenni annak érdekében, hogy többször ilyen eset ne forduljon elő... (Persze aztóta kétzer is elolvasom a gombok feliratát a vécében, mielőtt hozzájuk nyúlnék:))

Ha már ennél a témánál tartunk, akkor íme egy példa a hagyományos, egyszerű otthoni wc-re:

 És van ülőkemelegítő funkciója is :))

Talán ezúttal a képek többet mesélhetnek..

Már másodszor vettem részt ezen a sencha-féle teaszertartáson, ezért kaptam mutiba egy yukatát, hogy mégse legyek akkora nagy kakukktojás a nyugati ruhámmal a szertartás során, mint amekkora már így is vagyok köztük.

Ez egy cseresznyevirág tea. Általában esküvőkre szoktak ilyet készíteni: míg a menyasszony készülődik, a vőlegényt és a szüleit ezzel a teával kínálják. Mi az elhervadt cseresznyevirágok emlékére ittuk:) Különleges módszerrel kell megszárítani a cseresznyevirágot, majd megfelelő mennyiségű sóval kell összekeverni, hogy végül ilyen zamatosan édeskésen keserű italt kapjunk.

A mester és tanítványai (balról jobbra, természetesen csak én fogom rosszul a csészét...:))

Japánnal kapcsolatos kultúrális rendezvényeken mindig van teaszertatás. (Ha jól tudom, most a füvészkertben is volt) Ennek is, mint minden művészetnek több fajta ága van. Ez a sencha-féle hajtás, melyet kevesebben ismernek (a maccha-féle típus az elterjedtebb: zöld porból keverik ki a teát). Annyiban különbözik a többitől, hogy ebben több eszközt használnak.

A jól megérdemelt teához wagashi (japán édesség) jár. Egy aprócska észrevétel: a mester igyekezett a cseresznyevirág teával harmonizáló kimonót magára ölteni.

Eddig csak annyit tudtam az Aikido-ról, hogy ha netán az egyik családtagod műveli, akkor előfordulhat, hogy minden előzetes bejelentés és figyelmeztetés nélkül rád támad, elkapja a karodat és addig tekeri, csűri-csavarja, míg kegyelemért nem esedezel.

Tegnap szerencsém volt az egyik egyetemi óra révén egy keveset megtudni erről a japán "küzdősportról". Kezdve azzal, hogy a századfordulón egy 150 centis ember találta ki, aki jujutsu-t (szabadfogás technikája), kenjutsu-t (kard technikája) és joujutsu-t (bot technikája) tanult, amikor egy szép napon szembe találta magát egy nála jóval erősebb és magasabb emberrel. Sikerült úgy legyőznie, hogy a másik rettentő nagy energiáját a maga hasznára fordította. Ezt az embert Ueshiba Morihei-nek hívták.

Miért "küzdősport" és nem küzdősport? Azért mert a lényege nem a harc, hanem a béke, nem a győzelem vagy a vereség a fontos, hanem az, hogy a testedet és lelkedet megedzve önmagaddal és a természettel harmóniába kerülj, és a világbékét hirdesd. Ez egy olyan gyakorlat, amit nemtől, kortól függetlenül bárki végezhet, hiszen lényege az, hogy a másik (a támadó fél) energiáját használod fel a magad javára, így nem kerül számodra erőveszteségbe.

Nagyon tetszik, hogy a hála és a tisztelet kifejezése fontos számukra.  (Amikor beléptünk a dojo-ba egyből meg kellett hajolnunk,és akkor is, amikor kimentünk, nem is beszélve a mester előtti meghajlásról.) Ez nemcsak az Aikido-ra, hanem minden (küzdő)sportra igaz. Például baseball meccsen a játékosok amint a küzdőtérre érnek, leveszik a sapkájukat, és meghajolnak, ezzel kifejezve hálájukat. (Erre kíváncsi vagyok, úgyse láttam még baseball meccset)

Majd mindezek után a gyakorlatban is kipróbálhattuk, hogyan kell Aikido-san állni, ülni, járni, térden menni. Izgi volt. Érdekes volt a járás: jobb láb - jobb kar, bal láb - bal kar (Ez a legtöbb japán küzdősportban így van. Ha tévednék, javítson ki, aki jobban tudja). Ennek persze megvan a maga jelentése (nem azért találták ki, hogy nevetségessé tegyék vele a harcosokat). Szóval tegyük fel, hogy szamuráj vagy, és éppen bandukolsz az erdőben a cseresznyefák alatt, amikor egyszer csak megtámadnak. De mivel túlságosan elmerengve nézted a cseresznyevirágokat, vagy nem voltál aznap jó passzban; netán csak kezdő szamuráj vagy, emiatt sajnos előfordulhat, hogy nem találod el a kardoddal az ellenséget. Ha a jobb karoddal húztad ki a kardot, és úgy mégy, mint egy civil, akkor az azt jelenti, hogy a bal lábad van elől és a ’ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg’ kardod így belefúródhat a saját bal combodba. Míg ha a fentebb említett járást használod, akkor kevesebb az esélye annak, hogy önmagadban kárt okozol. 

Amúgy régen egyáltalán nem voltak színes övek: csak fehér és fekete volt. Úgy lehetett megkülönböztetni egy profit egy kezdőtől, hogy megnézték mennyire koszos az edzőruhája. Ha retekmocsok volt, az azt jelentette, hogy a viselője jó sokat gyakorolt, ha csak picit piszkos, akkor csak nemrég kezdte el az edzéseket.

Az egyik önkéntes éppen megtámad :))

Én meg piff... adtam neki. Szegényt azért egy kicsit sajnáltam... (A kettő közti állapotról azért nincs kép, mert olyan gyors voltam, hogy nem lehetett lefotózni :))

Egy vulkán micsoda kalamajkát tud okozni világszerte... A héten azt tanácsolták, hogy ne vegyek mérget plusz repülőjegyet augusztusra, mert nem biztos, hogy indítanak gépeket Európába. Gondoltam magamban, hogy ez micsoda nagy marhaság; egy hamufelhő csak eltűnik négy hónap alatt. De azért nőiesen bevallva: igencsak megcsapott a pánik szele, ezért lelkesen elkezdtem tanulmányozni a Transz-szibériai Expressz menetrendjét... Amúgy (egy újabb vallomás következik) kedvet is kaptam hozzá, hogy kipróbáljam. Kár, hogy körülbelül egy hétig tart a vonatút. Mire hazaérnék, már fordulhatnék is vissza.

A marhás feladvány megfejtése: a marha FÜLE! Sajnos senki se találta el, de sebaj, lesz még ennek folytatása.

No de ma kedvezzünk a szteppeseknek:)

A héten voltam végre szteppórán: éljen-éljen, jupppí!!! Kezdem azzal, hogy ez nem egy hivatalos szteppóra, hivatásos sztepptanárral. Az egyetemen szteppelni tudók, tanulni vágyók hetente háromszor összejönnek, és három órán keresztül gyakorolgatnak (mojolnak:)). A legügyesebb, (gondolom ő tanulta valahol, valamelyik tánciskolában) vezeti ezeket a gyakorlóórákat. Ők is azt a stílust képviselik, amit mi (a csudába, elfelejtettem a nevét... hogy is volt?).

A cipőik nehezebbek, mint amiket mi használunk (ám volt, aki ugyanolyan cipőt viselt, mint én) 

Ezen az órán együtt vannak a teljesen kezdők a haladókkal (mint a régi falusi iskolákban: az első osztályosok az ötödikesekkel, nyolcadikosokkal...stb), így láthattam, hogy az alaplépéseket, hogyan tanítgatja a profi lány a zöldfülűeknek. Nagyon ügyesen csinálta, csak a saffó tanítása volt egy kicsit fura számomra, gondolom ez más stílus: leginkább a rüff-re emlékeztetett.

Az nagyon tetszett, hogy körülbelül az óra felénél volt impró, ami a teljesen kezdőknek is kötelező volt. Éppen ezért az első körben csak tapsolni kellett valmilyen ritmust (nagyon ügyesek voltak a kezdők), a második körben csak dobbantani volt szabad, a harmadik körben már mindenki azt csinált amit akart. Jó ez a módszer, mert már a kezdet kezdetén rászoktatja az embert arra, hogy mindenki előtt merjen magából mutatni egy szeletet.

A három óra alatt összvissz két lépéssort vettünk, az első nekik egyszerűbben ment, gondolom rá volt állva a lábuk. Kár, hogy nem néztük meg zenére. Sajnos nem szoktak zenére szteppelni/gyakorolni... (Amúgy szerintem a lánynak valamikor azt mondhatták, hogy ha minél gyorsabban csinálja, akkor annál több ösztöndíjat kap az egyetemen, vagy valami ilyesmi, mert a videón lévő tempó csak középgyors nála.)

https://www.youtube.com/watch?v=3vbuxANCjE8

a második meg szerintem nekem ment könnyebben:

https://www.youtube.com/watch?v=VN159CkwlYs

Sajnos nem vettem fel az utóbbi folytatását, pedig egy olyan lépés volt benne, amit mi még azt hiszem nem vettünk, vagy ha mégis, akkor épp hiányoztam :)) A lépés kicsit gyors: két alkotóelemből áll: egy pull back-ből és egy saffóból, ám mindez szinte egyszerre történik (nem a csúsztatott lépésre gondolok: "saf-pu-fó-ul" jól mondom? Könnyebb lenne megmutatni:))) a pullt megcsinálod a bal lábaddal, ám mielőtt a földre érkeznél, beleszösszentesz egy saffót a jobb lábaddal. A végére csak sikerült megcsinálnom:)) de mire rájöttem, hogy mit akarnak... eltartott egy darabig.

Amúgy állandóan esik... mi lesz az esős időszakban, júniusban??!!

Most már tudom, hogy Japánban is a felhők felett mindig kék az ég :)) Végre enyhült az idő, kisütött a nap, elolvadt az a kis hó, ami éjjel esett, úgyhogy jöhet a regatta. Ez jelen esetben egyetemek közti (Waseda-Keio) evezős versenyt jelenti. Minden évben a Sumida folyón rendezik meg. Mentem én is lelkesen szurkolni, mindegy volt, hogy épp kinek... :)) Sajnos a Waseda vesztett, de sebaj, majd jövőre újult erővel megtanítják a Keio-sokat vízbe dudálni.

A két egyetem tábora egymás mellett volt, ami azt jelentette, hogy próbálták egymást még a szurkolásban is lepipálni. Ez a gyakorlatban így hangzott:

https://www.youtube.com/watch?v=RDxt-Em6v1w

Pom-pom chan-ok

Talán wasedások...

 És végül a kedvenc dobosaim (a video kicsit kurtára sikeredett, bocsi)

https://www.youtube.com/watch?v=oRUDqwTJz3g

A husipályázatban sajnos még senkinek sem sikerült kitalálnia, mi lehet az adott "marhaszelet". A gondolkodási határidő kedd, akkor megyek ugyanis postára :))

Elnézést kérek kedves férfiolvasóimtól, de ezúttal nagyon nőies témát fogunk feszegetni minimum három ember legnagyobb örömére. Ez pedig nem más,mint a KOZMETIKA!

Már indulás előtt pár héttel meg lettem bízva ezekkel a kérdésekkel, úgyhogy most igyekszem eleget tenni.

A fogadócsalád fiatal "anyukája", Etsuko san, egy szépségszalon tulajsonosa. Őt kérdeztem mindenféléről.  A kozmetikust amúgy japánul estétishan-nak （エステティシャン）hívják. 

Nemcsak Közép-Európában, hanem a Fülöp-szigeteken és Kínában is csinálnak nyomkodásos kezelést. Japánban egyáltalán nem végeznek ilyesmit, kivéve az ő kis szalonját. Veszélyesnek tartják azt, ha a sok nyomkodás után az arc bepirosodik, ezért inkább nem csinálják. Japánban mindenki kis porszívószerűséget használ, azzal próbálják kiszívni a sok trutyit. Etsuko san szerint ez nem túl hatékony, mert a fele anyag ott marad, ezért ő inkább megpróbálja szépen, lassan, finoman kinyomkodni, hogy ne pirosodjon be utána az arcuk.  Amúgy a pattanásokat peelingeléssel kezelik.

Szempillafestést is van, ahol csinálnak Japánban, van, ahol nem.

Az arcdiagnosztika egy nehéz kérdés, erre nem nagyon tudott válaszolni. Csak azt mondta, hogy elég csak rénéznie, és már tudja is, hogy milyen a bőrtípusa a vendégnek. Általában a kedves vendég orrát, és a környékén levő részt nézi meg először.  (Sajnos mivel nem értek ehhez, ezért ezzel kapcsolatban nem tudtam neki további kérdéseket feltenni.)

Sok kozmetikus azt a márkát használja, amit a boltokban is lehet kapni, mert az már bevált a kuncsaftoknak a mindennapokban. Ám attól, hogy japán termék, nem feltétlen jelenti azt, hogy jó a minősége, ezt sajnos sok kozmetikai szalonban figyelmen kívül hagyják.  Etsuko san spanyol márkát használ, mert ő (megérdemli :)) nagyon odafigyel a jó minőségre.

Japánban is sok gépet használnak a szépség megőrzéséhez, de Etsuko san nem szereti, sőt egyáltalán nem is használja őket, mert szerinte nem lehet velük jó munkát végezni.

Gyantázást egyáltalán nem végeznek, mert megijednek attól, hogy utána piros lesz a bőrük, és persze a fájdalomtól is, veszélyesnek tartják ezt is. Ezért sokan lézeres kezelésre járnak, ami 4-5 alkalom után végleges szőrmentességet biztosít. Ezt nemcsak kozmetikai szalonokban lehet végezni, hanem kórházakban is. Ott talán kicsivel olcsóbb, de így is meghaladja alkalmanként a 80ezer Ft-ot (és akkor csak a karoddal foglalkoztak...). Sok olyan kozmetikai szalon van, ahol előre elkérnek kb 200ezer Ft-ot a kedves hölgyektől, aztán az első alkalom után bezárják a boltot, és lelépnek a pénzzel (Etsuko san nővére kétszer is így járt). Aki nem engedheti meg magának azt a luxust, az borotvát használ.

Férfiak is sűrűn járnak hozzá, de főleg masszázsra. Többféle masszázs van náluk: thai, bali, vietnámi, kínai (seitai), japán (atsuma, shiatsu), olajos, kéz-, láb-, fej- és arcmasszázs.  

Egyelőre enniyt tudtam meg, de ha van esetleg még konkrétabb kérdés, olyasmi, ami kimaradt, akkor szóljatok bátran.

A minap egyetem után hazafelé menet, amikor át kellett volna szállnom egyik metróról a  másikra, véletlenül :))) egy áruházba tévedtem be. Nem tudtam, hogy miért megyek be, de amint megláttam a kötényes lánykákat, akik éppen az áruházban lévő főzőiskolát reklámozták, már nem voltak kétségeim. Kiderült, hogy a promóció részeként elkészíthetem három adott étel valamelyikét, méghozzá ingyen. No, nekem se kellett több, hamar jelentkeztem is. (Sajnos nem lehetett japán ételek közül választani)

Lássuk csak: egy főzősuli, egy áruház egyik emeletén, a városközpontban, személyre szabott órarenddel, és ha netán nincs túljelentkezés, akkor minden tanulóra jut egy tanár. Mindez ugyanannyiba, vagy inkább kevesebbe kerül (a háziak szerint még ez is drága), mint nálunk Pesten egy főzőtanfolyam, amire kb. másfél hónappal előbb be kell jelentkezni, hogy a kívánt kurzust el tudja végezni az ember (és itt most nem a 3 mesterszakács tanfolyamára gondlok, ami természetesen átlagon felüli minőséggel és árral kecsegtet)  Lehet, hogy nem ugyanaz a színvonal, de azért szerintem a pesti árak kicsit el vannak szállva.

Épp a lisztszórás művészetével próbálkozom...

És a végeredmény:(Figyelem!! Aki nem hiszi, hogy ezt én készítettem, az járjon utána!) Persze nagyon megdícsértek, és mondták, hogy milyen szép, milyen európai a motívum a tetején. Én meg csak kuncogtam.

Nagyon egyszerű volt úgy megcsinálni, hogy mindent készen raktak az ember elé. Ez olyan, mint a kreatív hobbis boltokban az előre kimért, leszabott dolgok, amiket csak kreatívan össze kell varrni. De ettől függetlenül nagyon élveztem, és sokat tanultam belőle. Ami még nagyon tetszett, hogy utána nem tukmálták magukat rám erőszakosan, hanem olyan légkört teremtettek, ami arra ösztönzi az embert, hogy újból visszatérjen.

Szerelem ürügyén mennyi mindent ki lehet találni, hogy jobban menjen a bolt. Az egész őrület a Valentin nappal kezdődik (02.14. nők adnak férfiaknak), majd a Fehér napban (03.14.férfiak adnak nőknek) folytatódva bontakozik ki a Narancs napban (04.14.), ami mellesleg mára esik. 1994-ben a Ehime tartomány citrustermesztői kérvényezték, hogy legyen április 14-dike a narancs napja, ezzel mintegy megemlékezve a citrusfélék termeszésének bevezetésére Japánban. Mielőtt mindenütt narancssárga színű plüsskavalkádot, csokiféleséget, netán narancsot keresnénk a boltokban, tudnunk kell, hogy hivatalosan csak tavaly óta él ez az "ünnep", így vannak, akik még nem is hallottak róla. Azért szemfülesek mindig akadnak.

A narancs a menyasszony örömét jelenti virágnyelven. Ilyenkor a szerelmesek narancsot, vagy narancssárga színű akármit vesznek egymásnak, kifejezve ezzel, hogy nagyon komolyan gondolják kettőjük kapcsolatát.

A narancs örömére, és hogy minél hamarabb tudatosuljon az emberekben, hogy jövöre már ünnepelniük kell ezt a napot, csak ma a Tokió Torony narancssárga színű díszkivilágítást kap. Aki fel akar menni a toronyba, az kap két narancsot, és narancssárga színű fagyikelyheket árulnak kétszemélyes méretben.